Az úton...
… melyen talán lenned (vagy lennem) kell…
220-ra kapcsolva, mert lehet ennek jött el az ideje…
Csipkerózsika álmából felébredve egyszer csak ott találod magad (vagy magam), ahova álmodban (vagy álmomban) sem gondoltad (vagy gondoltam) volna, hogy eljutsz (vagy eljutok) egyszer…
… és hirtelen villámcsapásszerűen összeáll a fejedben (vagy a fejemben) a kép… és már „érted” (vagy „értem”), miért is történt minden… puzzle darabról puzzle darabra végigmész a múlt apró történésein… és fény gyúl … megértés költözik a hit mellé…
… hiszen, ha ott maradsz (vagy maradok), akkor nem történhet meg az a csoda, aminek meg kell történnie… bármennyire fájt… annak, akkor, ott és úgy kellett történni… különben nem lépsz rá arra az útra, amelyre rá kellett lépned…
Hatalmas pofonnal kellett a másik vágányra terelni, hogy az utat, amit egyszer, valaha kijelöltél a magad számára… rálépj… mert ott van a helyed… ott van a dolgod…
… de túl kényelmes volt a másik út… ami nem az igazi utad volt…
Már „érted” (vagy „értem”)… minden érted volt… egy sokkal „nagyobb” cél érdekében… amit, amiről, ott és akkor semmit sem tudtál (vagy tudtam)… és lehet, hogy még most sem sejted (vagy sejtem) a valódi okát…
A kérdés talán (Katám) valóban: „Mit akar az élet tőlem?”
… és béke van… nyugalom… mert mélyen a lelkedben és a szívedben érzed (vagy érzem), hogy ez az, amit tenned (vagy tennem) kell, ez az az út, melyet neked szántak Fentről, amiben jó lehetsz (vagy lehetek)…
… nem olyan rég még a kétségbeesés szakadékából néztél kifelé, hogyan fogsz (vagy fogok) ennyi terhet vinni a válladon (vállamon)… de tudtad (vagy tudtam), hogy a JóIsten csak annyi terhet rak a válladra (vagy a vállamra), amennyit elbírsz… és a hit valóban segít…
Hidd el a JóIsten tényleg csak annyi terhet rak a válladra, amennyit elbírsz!
Hidd el jó úton vagy!
Tánczos Lívia
