Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé.
Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek. Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla. Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. „Tényleg?” - hallatszott a suttogás. „Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!” - és „Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek.” - szóltak a megjegyzések.
Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.
Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert - odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket.
A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: „Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?” Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta: „Mark nagyon gyakran beszélt magáról.”
A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel. „Valamit szeretnénk mutatni.” - mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. „Ezt találták a fiunknál amikor elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.”
A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.
„Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak.” - mondta Mark édesanyja. „Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.”
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: „Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.” Chuck felesége, pedig így szólt: "Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.” „Az enyém is megvan még” - mondta Marily. „A naplómban tartom.”
Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek. „Mindig magamnál hordom” - mondta Vicki, és hozzátette: „Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.”
Ragadj meg te is minden alkalmat, és mondd el a számodra fontos embereknek, hogy milyen sokat is jelentenek számodra, addig, amíg megteheted!
A legjobb alakalom erre a MOST!
