Bizonyos szint fölött nem süllyedek bizonyos szint alá…
Sokszor elcsodálkozom embereken, hogy nagy „ezospiri mókuskának” tartja magát, vagy el van szállva magától, hogy mennyire „jó”, „nagytudású”, „bölcs” … ember és amikor élesben, egy szituációban kellene bebizonyítania, hogy tudja is alkalmazni, amit tud, akkor megbukik a „vizsgán”.
Vagyis olyan módon reagál vagy viselkedik, ami – elméletileg – nem a tudásának megfelelő szintet tükrözi. Én meg csak kapkodom a fejem, hogy mi van? Most tényleg így kell erre a dologra reagálni (és ezek legtöbbször valami bagatell dolgok…).
Sokszor csak széttárom a karom és azt mondom: én ezt nem értem. Ugyebár valószínűleg én fejben felruháztam ezeket az embereket olyan tulajdonságokkal, vagy képességekkel, amelyek nincsenek is meg bennük, így „csalódom” bennük. Így idézőjelben. Mert hiszen, mint én is, ők is az úton vannak, és mindannyiunknak van hova fejlődnünk.
Emberek vagyunk és természetesen „hibázunk”, és néha olyan dolgokat teszünk, amit később megbánunk, vagy nem vagyunk rá büszkék. DE! Már az is egy szintet mutat, ha valaki bocsánatot tud kérni. Oda tud elém állni, vagy fel tud hívni és azt tudja mondani: Ne haragudj, de
- … rossz napom volt…
- … hülye voltam…
- … nem jól reagáltam…
- … átgondoltam…
- …….
Bármi. Csak vállalja a tetteiért a felelősséget. Legyen annyi vér a pucájában, hogy azt mondja: Hibáztam. Rosszul reagáltam. Nem akartalak megbántani… De ez nem igazán szokott menni az embereknek, kivéve, aki azon a szinten van.
Amikor ezek történnek az egy másik kérdés én, hogyan reagálok azokra a dolgokra, amelyek velem történnek. Sokszor eszembe szokott jutni ezekben a szituációkban ez a mondat:
Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.
Vagy a tükör törvénye is eszembe jut. Kiről is szól ez a történet? Mert ha én rosszul reagálnék az is mutatna valamit – nekem.
Igen, eszembe szokott jutni az is – néha – hogy szívem szerint ugyanazon a szinten reagálnék vissza, mint amilyen szinten kommunikálnak velem, de azután gyorsan el is hessegetem ezt a gondolatot. Mert tudom, utána megbánnám, amit mondtam és amúgy sem szeretnék lesüllyedni egy bizonyos szint alá…
A másik, hogy azért nem kezdek el magyarázkodni vagy bele menni egy meddő beszélgetésbe, miért nem értem a viselkedését, reakcióját, mert tudom nem egy nyelven beszélünk, és tudom bármit mondanék rosszul jönnék ki belőle. Olyan mintha én mandarin nyelven próbálnám neki elmagyarázni az 1×1-et – úgy sem fogja megérteni. Néha teszek egy-két erőtlen próbálkozást, de általában nem szoktam jól kijönni belőle, így megtanultam, hogy nem próbálkozom.
Tényleg igaz a mondás, hogy a „hülyék” legyőznek a rutinjukkal, és lehúznak a saját szintjükre. Ezért egyszerűbb bele sem menni egy olyan beszélgetésbe, amiről előre tudom elbeszélünk egymás mellett, és úgy sem látja abból a szemszögből az eseményeket, vagy szituációt, amelyekből én. Csak még több félreértés keletkezik, amit még nehezebb megmagyarázni. Felesleges időpocsékolás, és csak azt érem el, hogy „lehülyéznek”.
Nem vesztegetem az időmet és az energiámat arra, hogy haragudjak, vagy dühös legyek valakire. Nem igazán tudnak velem olyat tenni, amiért én esetleg napokig, hetekig, hónapokig vagy netalán évekig haragot táplálnék a szívemben. Ne higgye senki, hogy ér annyit az életemben, hogy mérgezem magam ezekkel a negatív érzésekkel. Hazudnék, ha azt mondanám nem esik jól, amikor valaki elnézést kér, és beismeri nem a megfelelő módon viselkedett.
De e nélkül is megbocsátottam neki, vagy megbocsátanék neki, ha lenni mit megbocsátani. Hiszen az egészségem és az életem fontosabb, mint holmi dédelgetett haragom, amivel tönkre teszem magam és a körülöttem lévő embereket.
Sokkal fontosabb az életemben a szeretet, hogy szeressem önmagam és az embereket. Szeretem látni a döbbenetet az emberek arcán, amikor elmondom XY-t még mindig szeretem és mindig is szeretni fogom, bármit is tett velem. Márpedig, aki tudja, mit tett XY és nem azon a szinten van, hogy ezt megértse, az mélységesen ledöbben.
Sokkalta fontosabb az életemben a tisztelet, hogy tiszteljem önmagam és a körülöttem lévő gyerekeket és embereket, hogy nem bánok és viselkedek velük úgy, ahogyan én sem szeretném, ha velem bánnának.
Sokkalta fontosabb az életemben a türelem, hogy legyen elég, hogy megértsem, ami velem és körülöttem történik. Türelemmel fordulok a gyerekek és a felnőttek felé, hogy kellő empátiával tudjak figyelni rájuk.
Sokkalta fontosabb az életemben az alázat. Ami nem összekeverendő a megalázkodással. Hiszen, ha kellő alázattal fordulok a világ felé, akkor a dolgok is sokkal simábban mennek.
Tehát: Ne haragudjatok rám, ha kizárok embereket az életemből, de ha azt érzem nem egy nyelven beszélünk, vagyis elbeszélünk egymás mellett, akkor mind a kettőnknek jobb, ha nem kommunikálunk, hiszen „Nincs miről beszélnünk!”.
Tehát: Bizonyos szint fölött nem süllyedek bizonyos szint alá!
Tehát: Azért, mert én szépen és alázatosan reagálok a TE viselkedésedre, attól még nem biztos, hogy egyet is értek vele. De a lelki békém és a nyugalmam fontosabb annál, mintsem egy olyan vitába keveredjek veled, aminek – kiinduló helyzetből – tudom senki nem lehet a győztese.
Nehogy azt hidd dühös vagy mérges vagyok. Soha nem voltam jobban. Csupán rájöttem sokan körülöttem még nincsenek kész a válaszokra. Vagyis hagynom kell őket, hogy megtapasztalják azt, amit meg kell tapasztalniuk. Fájdalmas látnom, hogy fejjel mennek a falnak, de senkit nem menthetek meg. Főleg, ha nem hajlandó más szemszögből is tekinteni bizonyos dolgokra…
Tiszta szívemből kívánom Neked kedves Olvasó, hogy eljöjjön az életedben az a nap, amikor: Bizonyos szint fölött már nem akarsz bizonyos szint alá süllyedni!
Mint mindig a döntés most is a Te kezedben van!
Vedd a saját kezedbe az életed irányítását!
Tánczos Lívia gondolkodásmód-tanácsadó
Könyvrendelés: A SikerÚtja titkos lépései
