A következő ősszel, amikor téli szállásukra költöző vadludakat látunk ék alakban dél felé húzni az égen, gondolkozzunk el azon, amit a tudósok felfedeztek a különös állati viselkedéssel kapcsolatban. Az egyes madarak szárnycsapásai felhajtóerőt gerjesztenek nyomukban haladó társuk röptéhez. Az ékalak következtében az egész madárkötelék legalább 71 százalékkal nagyobb távolságra juthat el, mintha külön-külön repülnének.
Az azonos irányba tartó, és összetartozásukat átérző emberek könnyebben és gyorsabban célhoz érnek, mert egymást tolják előre.
Ha egy madár kitér az alakzatból, hirtelen megérzi a légellenállást, és siet visszaigazodni, hogy élvezhesse az előtte repülő felhajtóerejét.
Ha van annyi józan eszünk, mint a libáknak, együtt húzunk azokkal, akik ugyanoda igyekszenek, ahová mi.
Amikor az élen haladó elfárad, helyet cserél egy társával, aki átveszi a vezetést.
Ésszerű dolog felváltva végezni a kimerítő feladatokat, az embereknél éppúgy, mint a dél felé szálló vadludaknál.
Az ékben hátul haladók kiáltozva bátorítják az élen repülőket, hogy ne lankadjanak.
Vajon miféle üzenetet közvetít, amikor mi kiabálunk hátulról előre?
Végül - és ez igazán fontos -, amikor valamelyiküket elfogja a rosszullét, vagy lövés éri, és kihull a sorból, két társa vele együtt kiválik, és követi, hogy segítséget és védelmet nyújtson neki. Vele maradnak, míg visszanyeri röpképességét vagy elpusztul, és csakis azután indulnak tovább saját csapatukkal, esetleg egy másikhoz csatlakozva erednek övéik nyomába.
Ha vagyunk olyan okosak, mint a buta libák, akkor mi is így állunk ki egymásért.
Forrás: Erőleves a léleknek