Ha a különélő szülő nem keresi a gyermekét...

Egyre több helyről hallom, hogy az elvált családoknál, a különélő szülő szinte elfelejti az első szülött gyermekét/gyermekeit – pedig a gyermekek mennének – és már csak az „új” családja létezik a számára. Nem hívja, nem keresi gyermekeit, nem köszönti meg őket a születésnapokon, névnapokon és karácsonykor sem.

Mindegy hány éves gyerekekről beszélünk – még felnőtt is lehet az a gyerek -, de szükségük van az édesapjukra és az édesanyjukra egyaránt. De leginkább egy normális apaképre és anyaképre lenne szükségük a gyerekeknek.

Fontos lenne, hogy érezzék biztonságban vannak, és bármi is történt a szüleik között, attól még számíthatnak mind a két félre. A válás válságos idejében felszabadulhatnak a régen elfojtott érzelmek, amelyek felszínre kerülésével fájdalmas hibákat követhetnek el a felek, de törekedni kell – mindenki érdekében – hogy minél előbb rendeződjenek a dolgok.

Könnyű azt mondani, hogy az apja/anyja ellenem neveli; vagy nem engedi hozzám a gyerekeket. Viszont legtöbbször erről szó sincs, csak könnyebb a másikat hibáztatni, mint őszintén szembenézni önmagunkkal, hogy vajon, hol lehetek én a „ludas” a sztoriban. A másik oldala ennek, hogy egy bizonyos életkor után egy gyermek egyedül is el tudja dönteni, hogy akar-e valakivel találkozni, nincs az a korlát vagy kerítés, amivel meg lehetne akadályozni a találkozást, ha azt valóban akarják.

Nagyon nagy bajban van az a szülő, aki valóban a különélő szülő ellen neveli a gyermekeit, hiszen valószínűleg fel sem fogja mekkora károkat okoz a pici – vagy nagyobbacska – gyermekek lelki világában. A gyermekek nem felejtenek és nem lennék annak a szülőnek a helyében, akit majd egykoron a felnőtt gyermeke szembesíti a tettével.

A gyerekeknek mind a kettő szülőjére szüksége van! Szívfacsaró látvány látni, amikor a különélő szülő megígéri, hogy megy a gyermekért, vagy találkoznak valahol és nem megy el. A kisebb gyermekek ezt hangosan ki is nyilvánítják, viszont a nagyobb gyermekek már némán, szívük mélyén elrejtett sebként cipelik a : „Nem szeret az apukám/anyukám.” „Nem kellek apámnak/anyámnak.” „Már nem vagyok fontos apunak/anyunak.” „Nem érdeklem már apámat/anyámat.”…

Ezeket a fájdalmakat mélyen elnyomják és elfojtják a tudattalanba, hogy túléljék a mindennapokat. A gond ezzel csak az, hogy ezek a sebek mindig gyógyulásért fognak kiáltani. Mindig olyan helyzetbe fognak ezek a gyermekek keveredni - felnőttként, ahol „nem fogják szeretni” őket, hogy bebizonyítsa nekik az élet, hogy amit gondolnak az igaz.

Ezeket szoktam tükröknek hívni vagy fájdalmas nyomógomboknak…

A szülő pedig, aki velük él semmilyen módon sem tudja pótolni a másik felet. Nem tud apa és anya lenni egy személyben. Nem tud egyszerre normális apaképet és anyaképet is mutatni. Magában pedig, némán sír a gyermekeivel együtt, szíve szakad meg, mert nem tudja megadni azt a szeretetet, odafigyelést és törődést a gyermekeinek, amit a másik féltől várnak el.

Az szokott lenni a legérdekesebb, amikor valaki ezen keresztül megy gyermekkorában és utána ugyanezt megteszi a gyermekeivel. Azt gondolnánk, hogyha valaki keresztülment azon, hogy a válás után a különélő szülő rá sem nyitotta az ajtót, nem írt, nem kereste, akkor megfogadja, hogy ő biztosan soha nem tesz ilyet majd a gyermekeivel. Hihetetlen fájdalom és mély sebek rejtőzhetnek a mélyben, ha valaki ezek után, így bánik a gyermekeivel.

Kérdésként szokott még felmerülni bennem, hogy a különélő szülő „új” párja vajon, mit gondol. Hogyan tud apaként/anyaként felnézni a férjére/feleségére, ha az tulajdonképpen eldobta, vagy szóba sem áll a régi családjával. Nem jut eszébe, hogy lehet egyszer az ő közös gyermekükkel is így fog majd bánni?...

A törékeny gyermeki lelkeknek még nagyobb szükségük van arra, hogy érezzék szeretik, tisztelik és elfogadják őket, fontosak a szüleik és a szeretteik számára. Ezek nélkül a traumák nélkül is éppen elég sérüléseket szereznek gyermekkorban a társaiktól, tanáraiktól, barátaiktól és rokonoktól, amelyeket majd azután felnőttkorban oldani kell. Nincs szükségük még arra is, hogy az elvált szüleik acsarkodását végignézzék, vagy megéljék, hogy nem számítanak már az elköltöző szülő számára.

Sajnos felnő egy olyan generáció – vagy már fel is nőtt – ahol ez már természetes, hiszen mindenkinek vannak a környezetében olyan ismerősök, ahol nem keresi a gyermekét a különélő szülő. De szerencsére ennek az ellenkezőjére is sok jó példa van.

Kedves Apuka/Anyuka, aki már elfelejtette, milyen érzékeny is a gyermeki lélek: MINDIG a nagy keresi a kicsit! Soha nem fordítva! A szülő hívja a gyermekét és nem a gyermek a szülőt. Ha Te beszélni akarsz a gyermekeddel, vagy látni akarod, akkor biztosan megtalálod a módját, hogy ezt elérd. Ha valamit akarsz azt el tudod érni. Ha igazán akarod! Ha csak a külvilágnak játszod a kisded játszmáidat, hát tedd, éld csak tovább a kirakat életedet, mindig lesznek, akik hinni fognak neked.

De az igazi kérdés az: MEGÉRI-E?

Megéri-e elvesztegetni gyermekeid legszebb éveit?

Megéri-e lemaradni gyermekeid élményeiről?

Megéri-e lemaradni a ballagásokról, születésnapokról, karácsonyokról?

Megéri-e lemondani életed Csodáiról?

Megéri-e élni a gyermekeid nélkül?

Megéri-e kifogásokat gyártani?

Megéri-e a dac, a harag és a bosszú?

Megéri-e megjátszani, hogy ez már neked nem is olyan fontos?

Megéri-e egyéb kompenzációs tevékenységeket folytatni, hogy palástold a fájdalmad?

MEGÉRI?????

Tánczos Lívia

Könyvrendelés: http://sikerutja.hu/fonixmadar és http://sikerutja.hu/sikerutja-titkos-lepesei/