Korábban, anélkül, hogy észrevettem volna, mindent azért tettem, hogy elkerüljem a fájdalmat és tetsszem másoknak. Megragadtam a csinálásban, követésben, keresésben és abban, hogy elérjek valamit, és közben ezt egyáltalán nem észleltem. Az életemet a félelem vezérelte - a félelem attól, hogy visszatetszést keltek, kudarcot vallok, hogy önzőnek tartanak, vagy hogy nem vagyok elég jó. A fejemben az a kép élt, hogy elégtelen vagyok.

A halálközeli élmény óta tudom: nem azért jöttem vissza, hogy végrehajtsak vagy tökéletesítsek valamit. Csak azért jöttem vissza, hogy LEGYEK. Ezért aztán minden, amit teszek, szeretetből fakad. Már nem foglalkozom azzal, hogy megpróbáljak helyesen cselekedni, hogy szabályoknak vagy tanoknak megfeleljek. A szívemet követem, és tudom, hogy semmi rossz nem lehet abból, ha ezt teszem. Ironikus módon ez sokkal jobban tetszik másoknak, mint bármi, amit a régi önmagam tett, már csak azért is, mert sokkal boldogabb és felszabadultabb vagyok.

Ez nagy hatással van az egészségemre is. Mióta végtelen lényként tekintek magamra, a fizikai részem gondoskodik magáról, hiszen nem más, mint a lelkem visszatükröződése. Önmagam feltétel nélküli szeretete hihetetlenül megemeli az energiaszintemet, és az univerzum is segít ebben.

A külső világ annak tükre, amit önmagunkkal kapcsolatban érzünk. A negatív önértékelés elengedésével a világunk átalakulhat, és ezt meg is teszi, mi pedig egyre nagyobb és nagyobb bizalmat érzünk. Minél jobban bízunk, annál kevésbé próbáljuk ellenőrzés alatt tartani a történéseket. Sokkal pontosabban tükrözzük vissza, kik és mik vagyunk valójában, ha hagyjuk, hogy magával vigyen az áramlat, ahelyett, hogy mások dogmáihoz és tanaihoz ragaszkodnánk, vagy olyan hitekhez, amelyek már nem szolgálnak bennünket.

Már írtam arról, hogy a halálközeli élmény előtt egyfolytában kívülről vártam az iránymutatást. A társaimtól vagy a főnökeimtől igényeltem a jóváhagyást, és másoknál kerestem a válaszokat. Véleményeket tanácsokat, tanításokat követtem, vagy olyan törvényeket, amelyeket mások fogalmaztak meg, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz érzést keltettek bennem. Gyakran félelemből ragaszkodtam rituálékhoz vagy tanításokhoz, mert azt hittem, olyan tudáson és információn alapulnak, amelyeknek én nem vagyok a birtokában.

A halálközeli élmény során felfedeztem, hogy miközben az összes külső hangra hallgattam, elvesztettem önmagamat. "Biztos, ami biztos" alapon tettem így, vagyis lényegében félelemből cselekedtem. Ezért ma már semmilyen megalapozott rendszert, módszert, rituálét, tant és dogmát nem követek. Egészen pontosan a legfontosabb szabályom az, hogy nem lehet semmiféle kemény és határozott szabály! Csak arra figyelek, mit ÉRZEK helyesnek éppen. Az élet spirituális tapasztalat a számomra, amelyben folyamatosan változom és alakulok.

Az Egyetemes életerőtől elszakíthatatlan energialények vagyunk, ezért nincs szükségünk külső rendszerre, ami döntéseket hoz helyettünk, és megmondja, mitől emelkedhet és csökkenhet az energiánk. Mind egyediek vagyunk, ezért senki sem képes általános szabályokat alkotni arról, mi a helyes a számunkra. Számos szervezett spirituális rendszer és vallás azonban mégis ezt teszi. Amint egy struktúra megszilárdul, mindenkitől azt várja el, hogy kövesse az elveit. Akik nem ezt teszik, azokat elítélik, így a szervezett vallások az egység helyett megosztottságot és harcot teremtenek, amit aztán megint a saját törvényeik szerint kezelnek. Nem kell, hogy a vallásosság a félelemmel teli életet és mások bűnösségét jelentse. A saját spirituális út követése azt jelenti, hogy a saját belső lényünk sugallatait követjük, és felfedezzük azt a végtelen önmagunkat, aki a lényegünk.

Ha átlépünk a kultúrákon, világos, hogy a szervezett rendszerek milyen esendőek. Az indiai és kínai spirituális és gyógyító rendszerek teljesen ellentmondanak egymásnak. A hinduk szerint bűn állatok húsát enni, a kínaiak pedig úgy gondolják, egészségtelen, ha NEM eszünk húst. Vagy például, az indiaiaknak van egy VASTUNAK nevezett rendszerük, amelynek ugyanaz a célja, mint a FENG SHUINAK, a szabályai azonban teljesen ellentétesek a kínai felfogással. A két tekintély egymásnak ellentmondó dolgokat fogalmaz meg, és ebben mindig nagyon elveszettnek éreztem magam. Ha nem tudsz választani, az félelmet teremt, de legalábbis szorongást, hogy rosszul döntesz.

Így végül a halálközeli élmény vezetett vissza önmagamhoz. Azt hiszem, ez a gondolat a legerőteljesebb mindannyiunk számára: fel kell ismernünk, hogy azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk és tiszteletben tartsuk A SAJÁT, EGYÉNI UTUNKAT. Mindegy, lemondunk-e az anyagi világ javairól, hogy húsz éven keresztül egy hegytetőn meditáljunk, vagy több milliárd dollár értékű nemzetközi céget alapítunk, amely emberek ezreit foglalkoztatja megélhetést biztosítva. Járhatunk templomba, vagy nézhetjük a gyönyörű naplementét valakivel, akit szeretünk, a tengerparton ülve és koktélt iszogatva, vagy sétálhatunk egy parkban, élvezettel nyalogatva egy fagylaltot. Bármelyik utat választjuk is, az a megfelelő számunkra, és egyik választás sem spirituálisabb a másiknál.

Nem vagyok a szervezett vallások ellen, viszont szkeptikus vagyok, ha olyan üzenetet hallok, ami széthúzáshoz, harchoz és gyilkoláshoz vezethet, ami ebben a világban a vallások nevében gyakran megtörténik. Valójában mind Egyek vagyunk, ugyanannak a nagy Egésznek az arcai. Az emberi létezés olyan változatos! Vannak, akik sokkal boldogabbak a szervezett egyházakban vagy spirituális utakon, és vannak olyanok is, akik nem. A legjobb, amit tehetünk - és ez már bőven elég -, hogy úgy élünk, hogy az táplál és feltölt bennünket, lehetővé teszi a kreativitásunk kifejezését és láttatja a saját nagyszerűségünket. Ha azt hirdetném és képviselném, hogy az én véleményem az igazság, az csak korlátozná azt, akik vagyunk és amiért ide jöttünk.

Nem kell dolgozni magunkon, vagy sajátos rituálékat és tanokat követni ahhoz, hogy a saját nagyszerűségünkkel kapcsolatban maradjunk. Ha szeretnénk és élvezettel tesszük, megtehetjük, de nem követelmény. A belső iránymutatást követve jövünk rá arra, mi a legjobb nekünk, beleértve azt a módszert is, amit a nagyszerűségünkkel való kapcsolódáshoz keresünk. Biztosak lehetünk benne, hogy jó úton járunk, ha a szeretetünk középpontjában érezzük magunkat, nem ítélkezünk mások és önmagunk felett, és felismerjük a végtelen Egészben saját nagyszerűségünket.

A nehéz időkben egyes embereknek például nagy megnyugvást hoz az ima, amely önmaguk megismerésében is hasznos lehet. Az ima az elengedés folyamatáról és a terhek átadásáról szól, és valóban jótékony hatással lehet a közérzetre. Így azok, akik imádkoznak, könnyebbnek és emelkedettebbnek érezhetik magukat, ez pedig nemcsak a saját, de mások jóllétéhez is hozzájárul, hiszen mindannyian összeköttetésben vagyunk. Bármi, amit magadhoz hozzáadsz, azt a nagy Egészhez is hozzáadod.

Azt azonban nem hiszem, hogy akik imádkoznak, azok bármi módon jobban kapcsolódnának az Egészhez, mint azok, akik nem teszik. Mindenkinek megvan a maga útja a bennünk lévő végtelen tér felismeréséhez, és van, akinek ez az út az ima. Másoknak talán a zene vagy a természet, de az is lehet, hogy a tudományos kutatás vagy a technika - bármi lehet, ami felébreszti a szenvedélyünket, kreativitásunkat és megmutatja az életcélunkat. Másképp fogalmazva, az ima nem tudatosítja jobban önnön nagyszerűségünket, mint bármi más. Sokkal fontosabb, hogy olyan dolgot válasszunk az életünk vezérelvévé, amely összekapcsol a belső szenvedéllyel, zen-szerű minőséget fejez ki, értelmet ad az életnek és az egység érzését biztosítja.

Én például nem érzem szükségét, hogy egy rajtam kívül álló istenhez imádkozzak, mert tudom, hogy folyamatosan és állandóan Egy vagyok az univerzummal. Ezért aztán úgy érzem, az életem maga az ima. A meditációt különösen hasznosnak találom, mert lecsendesíti az elmémet, segít a tudatosságom középpontjára összpontosítani, ahol kapcsolódom mindenhez, amit a nagy Egész magába foglal. De lehet, hogy a meditáció másoknak nem ilyen felemelő érzés, és az is rendben van. A fontos az, hogy azt válaszd, amire rá tudsz hangolódni.

Ha úgy érzed, erőlködés nélkül tudsz követni egy rendszert, és élvezed ezt, az nagyszerű! Azonban ha azt érzed, hogy meg kell erőltetned magad, vagy vissza kell fognod az érzéseidet és a gondolataidat, akkor valószínűleg nem neked való. Nekem úgy tűnik, a pozitív változások leginkább a színtiszta elengedés állapotában történhetnek meg. Mindegy, ki vagy, hagyd, hogy önmagad legyél, és azt tedd magadévá, amitől élőnek érzed magad.

Mélyen hiszek abban, hogy a legjobb dolog, amit magammal és másokkal tehetek, az, hogy tudatosan emelkedett állapotban tartom magam, és azt teszem, ami örömet okoz. Így aztán talán meglep, ha azt mondom, hogy általános receptként nem pártolom a "pozitív gondolkodást." Bár igaz, hogy minden élő összeköttetésben van, ezért ha emelkedett hangulatban tartom magam, annak nagyobb hatása van, hiszen akkor ezt adom hozzá a nagy Egészhez.

Mégis, ha azt veszem észre, hogy negatív gondolat lopódzott belém, számomra az tűnik a legjobbnak, ha elfogadással és ítélkezés nélkül hagyom, hogy átmenjen rajtam. Ha szeretném elfojtani vagy erővel megváltoztatni az érzéseimet, akkor az érzések annál erősebben visszaütnek, minél erősebben próbálom elnyomni őket. Csak hagyom, hogy átfolyjanak rajtam, ilyenkor a gondolatok és az érzések továbbmennek. Ha hagyom, hogy az legyek, aki valójában vagyok, a következő lépés természetesen bontakozik ki.

Nem okvetlenül igazak az olyan elsöprő erejű kijelentések, mint például "A negatív gondolatok negatív dolgokat vonzanak az életbe", és azok számára, akik éppen nehéz helyzetben vannak, csak tovább ronthatják a dolgokat. Ez csak félelmet teremt, ami aztán még több negatív dolgot vonz a gondolkodásukba. Ha válogatás nélkül alkalmazzuk az ilyen kijelentéseket, az egyébként is nehéz helyzetben lévők számára ez azt sugallhatja, hogy ŐK a hibásak, amiért ilyen eseményeket vonzottak az életükbe, pedig ez nem igaz. Ha elkezdünk úgy gondolkodni, hogy a rossz helyzeteket a negatív gondolatainkkal teremtettük meg, a gondolkodásunk paranoiássá válhat. Ráadásul az, hogy mit teremtünk meg, nem is a gondolatainkkal, sokkal inkább az érzéseinkkel - legfőképpen az ÖNMAGUNKKAL kapcsolatos érzéseinkkel - áll összefüggésben.

Az sem igaz, hogy a pozitív dolgok bevonzása a jó hangulat megtartásáról szólna. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az életünk körülményeit illetően a legfontosabb meghatározó tényező az, hogy milyenek az ÖNMAGUNKKAL KAPCSOLATOS ÉRZÉSEINK. Másképp fogalmazva, sokkal fontosabb, hogy hűek legyünk önmagunkhoz, mint az, hogy megpróbáljunk pozitívak maradni!

Ha valami elszomorít, hagyom, hogy negatív érzéseim legyenek, mert a valódi érzéseket sokkal jobb kifejezni, mint elnyomni. Még egyszer mondom, a lényeg, hogy inkább hagyjam lenni az aktuális érzéseket, mintsem, hogy harcoljak ellenük. Az ítélkezés nélküli megengedés lényegében önmagunk szeretetének aktusa. Az önmagunkhoz való hűség sokkal inkább vezet az örömteli élethez, mint a hamis optimizmus tettetése.

Néha látunk olyat, hogy valaki, akinek az élete romokban hever, mégis feldobott, kedveskedő és jóságos. Ilyenkor akár azt is mondhatnánk magunknak, hogy ÍME! EZ MUTATJA, HOGY A "POZITÍV GONDOLKODÁS" NEM MŰKÖDIK. Pedig nem ismerhetjük annak a valakinek a belső párbeszédét. Nem tudjuk, hogy az emberek napról napra mit mondanak maguknak, és hogy érzelmi tekintetben boldogok-e. És ami a legfontosabb, nem tudjuk, szeretik és becsülik-e önmagukat!

Az alapján, amire a halálközeli élmény során rájöttem, rendkívül fontosnak tartom, hogy ne ítéljem el magam, és ne legyen bennem félelem. Ha önmagammal beszélgetve azt mondom, hogy biztonságban vagyok, feltétel nélkül szeretnek és elfogadnak, akkor ezt az energiát sugárzom kifelé, és ennek megfelelően változtatom meg a külső világomat. A külső életem csak a belső állapotom visszatükröződése.

Mindegy, rossz napom vagy rossz hetem van-e... Az a fontos, HOGYAN ÉRZEK ÖNMAGAM IRÁNT azon a napon vagy héten. Az a lényeg, hogy akkor is megbízzak a folyamatban, ha éppen nehéz időket élek át, és ne ijedjek meg, ha szorongást, félelmet vagy szomorúságot érzek, ne fojtsam el őket, hanem engedjem, hogy továbbmenjenek - vagyis megengedem magamnak, hogy hű maradjak ahhoz, aki vagyok. Ha így teszek, az érzések eloszlanak, és egyre ritkábban bukkannak fel újra.

A halálközeli élmény előtt erősen elfojtottam a nyomasztó érzéseket, mert azt hittem, még negatívabb dolgokat vonzanak majd az életembe. Ráadásul, nem akartam a többiek terhére lenni, ezért igyekeztem kordában tartani a gondolataimat, és kényszerítettem magam arra, hogy pozitív legyek. Ma már értem: az a fontos, hogy mindig tiszteljem azt, aki vagyok, és neked is hagyjam, hogy a magad igazát kövesd.

Az idő minden pillanata egyedi, és ha elmúlt, a fizikai síkon megismételhetetlen. Megtanultam békében lenni ezzel, és a pillanatban élni. Amennyire csak lehetséges, az előző pillanat érzelmi terheit nem viszem át a következőre. Ehelyett megpróbálok minden pillanatot tiszta lapnak tekinteni, ami új lehetőségeket hoz. Azt csinálom, ami a leginkább feldob, a legnagyobb élvezetet és örömöt nyújtja abban a pillanatban - ez lehet a meditáció, de lehet a vásárlás vagy a csoki evés is, ha éppen ahhoz van kedvem.

Nagyobb harmóniában élni a valódi önmagunkkal nem a pozitív gondolatok magunkra erőltetését jelenti. Sokkal inkább azt, hogy olyan dolgokat csinálunk, amelyek boldoggá tesznek, jólesnek, felébresztik bennünk a szenvedélyt, a legjobbat hozzák ki belőlünk - és azt is, hogy feltétel nélkül szeretjük magunkat. Ha ebben az állapotban vagyunk, energikusan és az élettől feldobottan, akkor kapcsolatban vagyunk önmagunk nagyszerűségével. Ha képesek vagyunk önmagunkban megtalálni azt, ami valóban felvillanyoz, akkor a szinkronitást látjuk kibontakozni magunk körül.

A szinkronicitás és a vonzás törvénye különösen nagy figyelmet kapott az elmúlt években. Csábító a gondolat, hogy a dolgok maguktól és erőlködés nélkül történnek, azért mert bevonzzuk őket az életünkbe, én azonban szívesebben fogalmazok úgy, hogy ezeket a dolgokat nem bevonzzuk, sokkal inkább engedjük megtörténni.

Már mondtam, hogy egyek vagyunk az univerzummal, a célunk, hogy a nagyszerű önmagunk legyünk, és a külső világ annak a visszatükröződése, ami bennünk van. Az életem mélypontja azért következett be, mert csak kifelé figyeltem, és ez folyamatos összehasonlításokhoz és küzdelmekhez vezetett. Azt éreztem, hogy sohasem voltam elég jó senkinek, ezért tovább kellett erőlködnöm. Azt éreztem, meg kell győznöm a többieket, hogy úgy gondolkodjanak és érezzenek, ahogyan én, ahelyett hogy örömmel fogadtam volna az egyediségünket és a különbözőségünket.

Ezek az érzések abból a nézőpontból fakadtak, hogy az univerzum hiányos és korlátozott - pedig valójában végtelen. Olyan mértékben tágul és vesz körül, amennyire mi magunk is megtesszük. Rajtunk áll, mekkorára tágulunk, és meddig engedjük ezt meg magunknak, ez azonban csak belülről kifelé irányulhat, és nem fordítva.

Amikor rájöttem, hogy minden a végtelen önmagamon belül van, már képes voltam folyamatosan tökéletesedő alkotásként tekinteni magamra. A tökéletesedés dinamikusan változik, folyamatos mozgásban van, ahogyan a forgó kaleidoszkóp is egymás után hozza létre a nagyszerű képeket. Ez számomra azt jelenti, hogy a szépséget az utazásban és a kétségtelenül megtörténő hibákban látom, amelyek a megértés új szintjeire vezetnek. Törekszem annyira jóban lenni önmagammal, hogy a bizalom állapotába kerüljek, és ne foglalkozzak az eredménnyel. Amint képes voltam felfedezni a saját tökéletességemet, észrevettem, hogy a külvilág visszatükrözi ezt. Elkezdtem bevonzani azokat a dolgokat, amelyek a számomra - és egyben az univerzum számára is - a legjobbak voltak.

Mint már említettem, nem vágnék bele a világ megváltoztatásába. Ez csak azt az ítélkező energiát táplálná tovább, ami már eddig is annyi problémát okozott, legfőképpen azért, mert azt a gondolatot foglalja magában, hogy valami rossz, amit meg kell változtatni. Ezzel szemben, amikor az elengedést, a hitektől és gondolatoktól való elszakadást választottam, mindig azt éreztem, hogy annyira kitágulok és megnyílok, hogy az univerzális energia akadálytalanul áramolhat keresztül rajtam. A legpozitívabb egybeesések akkor történnek az életemben, amikor a megengedésnek ebben az állapotában vagyok.

Mindig a tökéletes eredményt vonzzuk be, a hasonló a hasonlónak örül. Minél kedvesebb vagyok magamhoz, annál inkább ezt tükrözik vissza a külső események is. Ha kemény és ítélkező vagyok magammal szemben, a körülményeim is ehhez alkalmazkodnak. Az univerzum mindig jóváhagyja az önmagamról alkotott véleményemet!

Korábban mindig mentem valami után, és azt hittem, mindenképpen tennem kell azért, hogy eredményt érjek el. Ez azonban félelemből fakadt - abból a félelemből, hogy másképp nem kapom meg, amit igazán akarok. Ha így teszünk, megrekedünk a dualitásban, mert a figyelmünket folyton a vadász és a zsákmány különválására összpontosítjuk. Ma már nem hajszolok semmit. Helyette a MEGENGEDÉST választom.

Ma már tudom, hogy harcba kerülnék az egyetemes energiával, ha agresszíven követni kezdeném a vágyat, hogy az életem például egy bizonyos irányba haladjon. Minél több energiát fektetnék abba, hogy elérjem ezt a célt, annál jobban tudnám, hogy valamit rosszul csinálok. Ezzel ellentétben a megengedés nem igényel erőfeszítést. Sokkal inkább felszabadulás, mert annak a felismerését jelenti, hogy minden Egy, ezért már eleve az enyém mindaz, amit szeretnék megkapni.

A megengedés folyamata a bizalommal kezdődik, és azzal folytatódik, hogy mindig hű vagyok ahhoz, aki vagyok. Így csak azt vonzom be, ami valóban az enyém, és csak abban a mértékben, amennyire számomra kényelmes. Összpontosíthatok arra is, ami aggaszt, vagy aminek a hiányát érzem, ám így az életem nem abba az irányba alakul majd, amit tapasztalni szeretnék. Minden ugyanúgy marad, ahogyan volt, mert a figyelmemet a félelemnek, az elkeserítő dolgoknak, a beteljesületlenség érzésének szentelem, ahelyett hogy a bizalom révén kiterjeszteném a tudatosságomat és teret adnék új tapasztalatoknak. Annak függvényében, mennyire lassan vagy gyorsan hagyom abba az aggódást és bízom magam a folyamatra, felgyorsíthatom vagy lelassíthatom a kép valóra válását. Minél inkább ragaszkodom bizonyos gondolkodásmódhoz vagy eredményekhez, annál jobban félek az új kalandtól, és annál lassabb lesz a kibontakozás, hiszen nem vagyok nyitott a folyamatra. Nem engedem, hogy az egyetemes energia természetesen áramoljon keresztül rajtam.

Miután mindezt elmondtam, nem ülök és merengek minden választáson és lehetőségen. Nem teszek mást, csupán minden egyes pillanatban tudatosan abban a térben ÉLEK, amely belül - és nem kívül - van. Kívül nincs semmi, amit követni vagy vonzani kellene. Az univerzum belül van, és bármi, amit belül tapasztalok, a nagy Egészre is hatással van.

Minden idő szőttesét már eleve megszőtték, bármi, amit valaha is szeretnék az életembe hívni, már eleve létezik a végtelen, nem anyagi síkon. Az az egyetlen dolgom, hogy annyira kiterjesszem a földi önmagamat, hogy beléphessen ebbe a valóságba. Ezért ha vágyom valamire, nem az a megoldás, hogy kívül próbálom megszerezni, hanem az, hogy kiterjesztem a tudatosságomat, és hagyom, hogy az egyetemes energia behozza a valóságomba.

Ha a vágyaimat üldözöm, az csak az elkülönülést erősíti meg, a megengedés ezzel szemben annak a felismerését jelenti, hogy mind Egyek vagyunk, minden mindennel összekapcsolódik, és amire vágyom, az máris az enyém.

- Anita Moorjani
(Részlet a 'Meghaltam, hogy önmagamra találjak'. c könyvből)

Forrás: Komáromi Miklós