Mérgező paradigmák: Miért maradnak az áldozatok egy bántalmazó kapcsolatban?

Sokszor látjuk, hogy nők és férfiak egy olyan párkapcsolatban élnek, amely nem méltó hozzájuk. Ez sok esetben odáig is fajulhat, hogy a családon belüli erőszak több pontját is megsérti valamelyik fél. 80-85%-ban nők az áldozatai ennek, és 15-20%-ban férfiak.

De nézzük elsőnek, mit is takar magában a családon belüli erőszak:

-          szóbeli (verbális) erőszak,

-          lelki erőszak,

-          testi (fizikai) erőszak,

-          szexuális erőszak,

-          gazdasági erőszak.

Sokan még ezzel sincsenek tisztában. A családon belüli erőszak nem merül ki a verésben! Ha valaki folyamatosan lelki terrorban tartja a párját, vagy érzelmi zsarolással éri el, amit akar, az ugyanúgy beletartozik a családon belüli erőszakba. Ha valaki szidja, lehordja a másikat, üvöltözik, rágalmaz, az is ide sorolható. Sőt, ha valaki néma lelki terrorral éri el, amit akar, vagyis a szótlanságával, a sértődéseivel, a folyamatos duzzogásával manipulál, ahelyett, hogy felnőtt módjára leülne megbeszélni a problémákat, az is ide tartozik. Ha valaki nem ad pénzt a párjának, anyagilag teljesen ellehetetleníti, szigorú kontroll alatt tartja a pénzügyeit, vagyis eléri, hogy pénzügyileg teljesen függővé váljon tőle a másik, az is családon belüli erőszakot követ el. Ha valaki szexuális aktusra kényszeríti a párját néma lelki terrorral, hangos lelki terrorral, veréssel, erőszakkal, akkor szintén családon belüli erőszakot követ el az illető.

A legnagyobb gond ott kezdődik, hogy nagyon sokan nincsenek tisztában azzal, hogy ezek mind beletartoznak a családon belüli erőszak kategóriájába.

Emberek élnek a „kis rózsaszín” világukban és fel sem fogják, mibe is csöppentek hirtelen. Gyártják maguknak és a párjuknak a mentségeket, hisznek abban, hogy ŐK képesek lesznek megváltoztatni a másikat, vagy majd, ha más nincs, majd ŐK megváltoznak és akkor minden rendbe jön. Várnak, és várnak, és várnak. És eltelnek a napok, a hetek, a hónapok, az évek, az évtizedek és nem változott semmi. Sőt! Egyre rosszabb lett.

Mivel félnek változtatni, félnek kinyitni a szájukat, félnek az újtól és az ismeretlentől, félnek a másiktól, félnek önmaguktól, félnek segítséget kérni, félnek beszélni őszintén és nyíltan, félnek a következményektől, félnek a magánytól, félnek a jövőtől, félnek mi lesz a gyerekekkel, félnek az anyagi „biztonság” elvesztésétől, félnek mindent újra kezdeni, félnek a világtól …. blablablablablabablablablabla…..

No, ennyit bevezetőnek. Aki akarja úgyis érti, aki meg soha nem volt ebben a szituációban az úgy sem fogja soha sem megérteni, miről beszélek. Azok amúgy sem jutottak el eddig az olvasásban. Te, aki itt vagy, Neked elmondom: Ne erőlködj, azoknak az embereknek, akik nem mentek keresztül valami hasonlón, mint amiket itt leírtam, halványlilagőzük sincs róla, mit érezhettél. Sokan fognak megértést mutatni, de azt, amit Te éreztél ott és akkor azt csak azok a kevesek fogják érteni, akik megélték ezeket.

No, de a kérdés az minden esetben: Miért maradnak az áldozatok? Miért tűrik ezeket? Miért nem változtatnak? Miért nem veszik a saját kezükbe az életük irányítását?

Vajon, milyen paradigmák uralhatják ezeknek az embereknek az életüket, hogy benne maradnak egy ilyen kapcsolatban? Milyen a gondolkodásmódjuk? Milyen a hitrendszerük? Mi a fészkes fenéért tűrik el a méltatlan bánásmódot? Miért nem lépnek ki? Milyen meggyőződések uralhatják az életüket, amelyek szinte megbénítják őket, és nem képesek odacsapni az asztalra?

Nem gondolom, hogy bárkinek is joga lenne ítélkezni ezek fölött az emberek fölött. Hiszen senkinek a „cipőjében” nem jártunk egyetlen egy másodpercet sem. Nem tudhatjuk, hogyan nőttek fel, hogyan éltek, miken mentek keresztül. Nem tudhatjuk, miként alakultak ki bennük azok a meggyőződések, amelyek azt sugallják nekik képtelenek uralni a saját életüket, képtelenek kezükbe venni az életük irányítását, képtelenek változtatni, képtelenek a helyes szemszögből látni a velük történő eseményeket.

Sokszor a külvilág már réges régen látja, mi történik, de az áldozatok csak ellenséget látnak minden jó indulatú, segítőkész megjegyzés mögött. Hiszen olyan erősen hisznek abban, hogy nekik van igazuk, hogy képtelenek látni a kapcsolatukat kívülről.

Az egyik legelső ok, amiért nem lépnek az az, hogy nem is tudják, hogy családon belüli erőszak áldozatai. Azt hiszik teljesen normális, amiben élnek. Vagy azért, mert eleve ezt látták otthon, vagy valahol máshol, vagy nem tudják, hogy az övékénél van jobb párkapcsolat is. Vagyis ez számukra egy elég erős hit, vagy paradigma. Ezt fogadják el igaznak és jónak, fel sem merül bennük az igény egy tartalmasabb, igazabb kapcsolatra. Lilagőzük sincs, hogyan kellene cselekedniük, viselkedniük a kialakult helyzetben, hiszen valószínűleg nincs előttük egy olyan pozitív példa, melyet mintaként követni tudnának. Nincs a fejükben egy kialakult idea arról, hogyan is működik egy igazi párkapcsolat.

Az otthonról vagy a közvetlen környezetünkből hozott minták erősen befolyásolnak minket. Ezek a szokások, vagy családi minták meghatározzák a mi párkapcsolatunkat. Lehet hozni ezekről egy döntést, hogy pozitív példaként, vagy negatív leckeként tekintünk rájuk. Vagyis követendő példaként, vagy elkerülendő leckeként viszonyulhatunk hozzájuk.

Azok az emberek, akiknek a szüleik elváltak, azok is hozhatnak egy döntést, hogy számukra az pozitív vagy negatív hatással volt a gyerekkori életükre. Lehet hozni arról egy döntést, hogyha valaha családja lesz részesíti-e ebben az „élményben” a gyermekeit.

Lehet, hogy sokkal nyugodtabb életük lett, mivel a szüleik hangos veszekedését kellett nap, mint nap hallgatni, vagy az édesanyja verését látni. Ilyen esetekben, ha már a szülők képtelenek a normális kommunikációra valószínűleg már a gyermekek érdekeit is a válás szolgálta a legjobban.

Olyan is előfordul, hogy egyik napról a másikra elválnak a szülők, mert az egyik fél annyira beleszerelmesedett valakibe, hogy csapot papot ott hagyott. Vajon ez, milyen példaként fog szolgálni egy gyereknek? Milyen paradigma fog rögzülni ezzel kapcsolatosan benne?

De az is lehet, hogy a családi békével, a harmonikus és kiegyensúlyozott családi mintával sokkal jobban szolgálták volna a szülők a felnövekvő gyermekek érdekeit. Ahol azt a példát látják a gyerekek, hogy igen vannak viharok az élet óceánján, de a viharok után jön nyugalom, a harmónia és a békesség. Ez is lehet egy fajta hozzáállás, ahol a gyerekek érdekeit tartják mindenáron szem előtt. Ebből is kialakulhat egy paradigma. Ami ki tudja a későbbiekben, milyen hatással lesz.

Minden eset más, és más, ítélkezni nincs jogunk, mert nem voltunk ott. De az a rengeteg válás, ami mostanában van biztosan nem lesz jó hatással a felnövekvő generációkra. Ahol azt látják példaként, ami elromlott azt ki kell dobni, ahol nem látják az akaratot a megértésre és a helyes kommunikációra.

Én azt a mondatot is hallottam egy elvált embertől: „Azért lettem ilyen … ember, mert a szüleim elváltak, így kénytelen voltam a saját erőmből elérni mindezt.” Mondta mindezt egy olyan ember, aki elvált és váláskor kitette a két gyermekét az utcára az édesanyjukkal, abból a házból, amiben felnőttek, és ami az édesanya szüleinek a pénzéből volt leginkább. A „saját erőt” itt azért elég erősen megkérdőjelezem.

De természetesen találkoztam olyan emberekkel is (nem is eggyel), akik egy bőrönddel jöttek el, ott hagytak mindent a gyermekeikre és az édesanyára mondván: „Nem akartam őket kitenni a megszokott környezetükből, hiszen így is nagy trauma nekik a válás. Nagyon szeretem őket, szerintem így sérültek a legkevésbé.”

A válás is lehet egy paradigma. Vagyis, ha valaki pozitívan élte meg, az bármikor könnyen feldobja a régi megunt családját, még ha menthető is lenne, és kezd új életet. De, ha valaki ezt negatívan élte meg gyermekkorában az lehetséges, hogy ragaszkodni fog egy mérgező kapcsolathoz foggal körömmel.

Szerintem egy abszolút pozitív paradigma a család szentségéhez való ragaszkodás. Mindenki egy megértő társra vágyik, egy boldog párkapcsolatra, ahol – mint a mesében – a szereplők boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Mindenki vágyik a boldogságra és a lelki békére.

A gond ott szokott kezdődni, ha mástól tesszük függővé a boldogságunkat. Ha benne ragadunk egy bántó kapcsolatban, mert képtelenek vagyunk elengedni azt, ami fájdalmat okoz nekünk. Persze, ragaszkodni kell a család szentségéhez addig, amíg lehetséges, de sajnos azt kell mondanom, hogy van egy szint, ami után már balgaság foggal körömmel ragaszkodni egy olyan emberhez, kapcsolathoz, ami súlyosan károsítja mind a testi, mind a mentális egészségünket.

Tehát van az emberünk, aki mélyen hisz a család szentségében. Nem látta a környezetében a válást követendő példaként. Azt viszont látta, hogy az egyik szülője mindent eltűrt a másiknak, tűzön vízen át kitartott, mindenben meghajolt a másik fél akaratának. Úgy gondolja tehát ez a követendő példa, hiszen ha a szüleinek működött a dolog, nála is működni fog. Így észre sem veszi, hogy a párja, hogyan bánik vele, hogy már rég családon belüli erőszak áldozata.

Ezen az úton már rég elvesztette önmagát, már régen nem szereti és nem tiszteli önmagát, a személyiségét már ki tudja mikor elhagyta, önbecsülése a békafeneke alatt van, önbizalma - ha volt egyáltalán valaha -  ki tudja, milyen mélységekben van.

Minél jobban elveszti önmagát, annál csúnyábban bánik vele a másik, annál nagyobbat rúg bele a párja. De nem hajlandó meglátni mibe keveredett, mert – itt jön egy újabb paradigma – a szerelem álarca mögé bújva megmagyarázza, miért is tűri, amit vele tesznek. Hiszen idővel jobb lesz, most éppen rossz napja volt, nagy rajta a munkahelyi stressz, más még ennél is rosszabb, nem is olyan vészes ez a helyzet… és mindig van valami jó mentség a számára. Bocsánatkérés nélkül mindig megbocsát, mert már rég elhitte, hogy ebben a kapcsolatban csak ő lehet a rossz, ő a felelős a kialakult helyzetért, tehát ő is a megoldás kulcsa. Ezért még jobban megalázkodik, még többet tűr, és reménykedik, hogy egy nap jobb lesz. Mert a „reményhal meg utoljára”. Sajnos rossz hírem van: A reményhal belefulladt a poshadt vízbe!

Vagy jön a hangos szóváltás, az üvöltözés, a lelki terror, a verés, a nemi erőszak és utána meg a szánom bánom bocsánat kérés, hogy ez bizony soha többet nem fog előfordulni. „Bocsáss meg így, meg bocsáss meg úgy!” A hiszékeny emberünk meg napról napra, hónapról hónapra, évről évre bedől neki, és megbocsát, és tűr tovább. És nem hajlandó kihúzni a fejét a homokból. Ott olyan jó sötét van, így nem kell meglátnia a valóságot, mibe is keveredett valójában. Hogy itt bizony Ő az ÁLDOZAT, és van egy bántalmazó az Ő kis „lávsztorijában”.

Egy újabb paradigmaként 5, 10, 20, 30 vagy 40 éve elhittük, hogy csak és kizárólag, pont az az egy ember tud minket boldoggá tenni. No, ez már alapjaiban rossz paradigma. Mert ha mi mástól tesszük függővé a boldogságunkat, akkor soha nem leszünk boldogok. Ha egyedül, mindenkitől függetlenül nem vagyunk képesek jól érezni magunkat a bőrünkben, akkor mással sem leszünk boldogok. Ideig óráig lehetséges, hogy működni fog, de hosszú távon biztosan nem. Hiszen az egyik lehetséges következményét már le is írtam, elveszítjük önmagunkat csakhogy megfeleljünk a párunk elvárásainak. Pedig, ha Ő nem szeret és fogad el minket úgy, ahogyan vagyunk, akkor az már régen rossz.

Azok a paradigmák, amelyek mélyen, belül benned vannak és elhitetik veled, hogy Te nem vagy értékes, nagyra becsülésre méltó, szeretetre méltó, nagyszerű és csodálatos ember, aki megérdemli a maximumot az élettől, azok benne fognak Téged tartani egy olyan mérgezőkapcsolatban, ahol eltűröd azokat a számodra nem méltó bánásmódokat, amelyeket Te nem érdemelsz meg.

Mert ha TE nem SZERETED és TISZTELED ÖNMAGAD, akkor benne fogsz ragadni egy bántalmazó párkapcsolatban. Mert úgy érzed, és úgy gondolod, hogy Neked csak ennyi jár és ennyi jutott az élettől.

Pedig NEM, nem csak ennyi jár!

Te megérdemled mindazt a jót és szépet, amit szeretnél. Jár Neked egy őszinte, boldog, szeretetre méltó és kiteljesedett párkapcsolat, ahol megkapod azt a megbecsülést, amelyre oly régóta vágysz.

Biztosan van még számos oka, melyeket itt most nem említettem meg, ami miatt maradnak az áldozatok egy-egy bántalmazó kapcsolatban. A teljesség igénye nélkül próbáltam néhányat összeszedni a számodra.

De egy biztos ha TE SZERETED ÉS TISZTELED ÖNMAGAD, akkor nem fogsz megragadni egy ilyen megalázó párkapcsolatban!

Tánczos Lívia

gondolkodásmód tanácsadó