Addig hagyod boldogtalanul múlni a napokat, míg egyszer megtudod, már csak egy van hátra.
Akkor majd felriadsz. Körülnézel, pánikba esel, és ráeszmélsz, hogy nem is arra vágytál, amit magam köré építettél, hogy nem is az kell Neked, hogy nem kellett volna mindig más szavát követned!
Eldobsz mindent és rohanni kezdesz. Ahhoz a személyhez, akihez szíved a leginkább húz, akitől a leginkább búcsúzni akarsz, de aki helyett is korábban azt választottad, aki kényelmesebb volt. Cserbenhagytad, mint, ahogy magadat is…
Most olyan dolgokat teszel, amikről mindig is álmodoztál, kimondod azokat a szavakat, amiket mindig is akartál! Eldobod minden tévedésed, elhajítod minden kötelességed és csak a szíved szavát követed, csak rohansz, mert akkora erőt pumpál beléd, ami kizár mindent, amit nem akarsz!
Ezen a napon, hirtelen megtanulsz élni! Mert igazából mindig is tudtál, csak soha nem mertél…
Milyen kár, hogy csak az utolsó napodon nyer az Igazság, hogy csak az utolsó napodon nyer a boldogság. Egy életen át hagytad veszíteni, és a boldogtalanságot piedesztálra emelni…
Hány Igaz pillanatot vesztettél...
De a halál… egyszer mindannyiunkat kézen fog, és elvezet, felszabadítva a testet, az elmét és a szívet minden kényszer alól, amit rá erőltettél. Mert a halál mindig színtiszta pillanat, de sokszor egy keserű, késői ébredés...