Mit tanulhatsz a „kudarcaidból”?

Mindannyiunkat értek már „kudarcok”. Hiszen ez nem is kérdéses.

A valódi kérdés az, mi a „kudarc”? Mikor hitted el, hogy létezik olyan, hogy „kudarc”? Ki hitette el veled, hogy létezik olyan, hogy „kudarc”? Miből gondolod azt, hogy „kudarcot” vallottál? Mi az oka annak, hogy azt gondolod valamiről „kudarcot” vallottál? Miről döntötted el, hogy abban „kudarcot” vallottál?

Nézzünk egy kora gyermekkori példát: meg szeretnél tanulni járni, de elesel. Mit teszel?

Kiposztolod a Facebook-ra, hogy elestél, így valószínűleg soha nem tanulsz meg járni. Elkezdesz üvöltözni édesanyáddal és a „kudarcodért” őt hibáztatod? Rájössz, hogy a „megtanulni járni” áldozata vagy és bosszúból inkább a tolókocsit választod? Ráeszmélsz, hogy ez neked úgy sem fog soha sikerülni, így inkább nem is próbálkozol tovább? Feljelented édesapádat, mert nem kapott el mielőtt elestél? Hívatsz papot, megrendezed a temetésed, mert ha nem tudsz járni, akkor már nincs is értelme az életednek?

Vagy újra, és újra, és újra próbálkozol? Lehetséges, hogy 1 vagy 2 napig, vagy akár egy hétig is félni fogsz az újabb „kudarctól”, de biztosan meg fogod próbálni újra, mert a célod, hogy megtanulj járni, ez pedig sokkal erősebb motiváció.

Mi az, ami egy pici babának van és neked nincs? Vagy mi az, ami egy pici babának nincs és neked van? Vajon, mi lehet a különbség a két gondolkodásmód vagy hozzáállás között?

Ami biztos, hogy egy pici baba nem agyalja túl a dolgokat, így fel sem merül benne, hogy amit szeretne az nem sikerülhet neki. Azt látja maga körül, hogy mindenki két lábon szaladgál, ezt a példát látja azoktól, akik körbe veszik, ezért fel sem merül benne, hogy neki ez nem fog sikerülni.

Felmerül a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán olyan, hogy „kudarc”? Vagy: mi lehet az oka, hogy a „kudarc” a fejünkben negatívan jelenik meg? Mi az oka annak, hogy azt gondoljuk a „kudarc” valami rossz dolog? Mi a valódi oka annak, hogy félünk „kudarcot” vallani? Hol lehetnek bennünk a „kudarctól” való félelemnek a valódi gyökerei? Mi kellene ahhoz, hogy ezeket felszámoljuk?

Hiszen minden sikerünkhöz „kudarcokon” keresztül jutottunk el. A „kudarcok” voltak azok a mérföldkövek, amely utat mutattak nekünk, merre tovább. A „kudarcokon” keresztül tapasztaltuk meg a valódi erőnket. A „kudarcok” voltak azok a tanulságos események, amelyekből később levontuk a megfelelő következtetést, és építkezni tudtunk belőle. A „kudarcok” segítették az utunkat, mert megmutatták nekünk, hogyan ne tegyünk valamit vagy éppen ellenkezőleg, hogyan tegyünk valamit.

Addig amíg felállunk és újra próbálkozunk nem vallhatunk „kudarcot”. Vajon melyik lenne a jobb: ha azt mondod „tízszer „kudarcot” vallottam”, vagy egyszer azt „mi lett volna, ha mégis megpróbáltam volna…”? Hogyan éreznéd magad, ha meg sem próbálnád elérni, amit szeretnél? Hogyan éreznéd magad, ha az első sikertelen kísérlet után feladnád?

A „kudarc” csak a mi fejünkben létezik, mert vagy sikerül valami vagy tanulunk belőle, de ehhez a megfelelő szemszögből kell tekintenünk önmagunkra és az eseményekre is.

Tánczos Lívia