„Pavlov kutyája” az életünkben, avagy hogyan kondicionál minket a környezetünk

Sokan biztosan emlékeznek még Pavlov kísérleteire, amelyben kutyákat vizsgálta, hogyan reagálnak, amikor ételt kapnak és ezzel egy időben hallanak egy csengőt is. Az természetes, hogy a táplálékra beindul a nyáltermelődés (feltétlen reflex), de a kutyák a semleges ingert (csengő) összekapcsolták az étellel, így már akkor is beindult a nyáltermelődés, ha meghallották a csengőt, de ételt nem kaptak (feltételes reflex).

Ha az embereket is sokszor érik ugyanabban a környezetben hasonló ingerek, akkor megtanulják, hogyan „kell” viselkedniük abban az adott helyzetben.

Ha gyermekkorban valamilyen formában bántalmazásnak (testi, verbális, stb.) voltunk kitéve, akkor kénytelenek voltunk megtanulni, hogyan éljük túl az adott szituációt. Egy idő után már pontosan tudtuk, melyek azok a mondatok, szavak, arckifejezések, hangsúlyok, mozdulatok, stb., ami után biztosan elszabadul a pokol. Vagyis mélyen a tudatunkban elraktároztuk az információt, mint egy vészjelet, valamint az ezekhez társuló gondolatokat és érzéseket is, melyek bármikor előhívhatóak. A kétségbeesés, az értéktelen vagyok, a fájdalom, a szomorúság, a bánat, a menekülés, a senki sem szeret, az ép ésszel fel nem foghatom, a bűntudat, a szégyen, a kiábrándultság, a magány, a senki sem ért meg és hasonló gondolatok, érzések vésődnek be mélyen a tudatalattinkba.

Mi történik felnőtt korban, amikor már nagyok vagyunk, elméletileg meg tudjuk védeni magunkat, és hasonló helyzetben találjuk magunkat? Vagy a régi ismert mondatok, szavak, arckifejezések, hangsúlyok, mozdulatok hirtelen újra felbukkannak. Például nem velünk történik, hanem mással és „csak” szemtanúi vagyunk egy eseménynek. Vagy valakinek a számunkra feltételes reflexé vált dolgok természetesek. Hogyan fogunk reagálni? Mi van, ha nem vagyunk tudatában az adott helyzetre adott ösztönös reakcióinknak?

Nagy esély van rá, hogy a régi emlékek bekapcsolnak, és nem tudjuk, miért reagálunk úgy ahogy. Nem értjük önmagunkat, nem értjük a reakcióinkat, nem értjük az érzéseinket és a gondolatainkat. Nem tudjuk megmagyarázni, miért tűrjük tehetetlenül a nem megérdemelt bánásmódot. Nem tudjuk megmagyarázni, miért nem szólunk vissza. Nem tudjuk megmagyarázni, miért vagyunk képtelenek megvédeni önmagunkat.

Reagálunk a jól begyakorolt rendszer szerint, ami működött 20, 30, 40 vagy 50 évvel ezelőtt. Nem tudjuk az okát a viselkedésünknek, ezért úgy gondoljuk ez a személyiségünk, ilyenek vagyunk és kész. Soha senki nem mondta, hogy a viselkedésünknek lehetnek mélyebb okai, így ezen nem is gondolkoztunk soha.

De ugyanez a kondicionálás felnőttkorban is megtörténhet. Például a munkahelyen valamilyen ok miatt folyamatos feszültségben vagyunk. Lehet ez a vezető és/vagy a kollégák viselkedése vagy tettei miatt, vagy a munkakörülmények miatt. Ha nem érzünk magunkban erőt a változtatáshoz, és a körülmények ellenére is maradunk, akkor kialakítunk egyfajta viselkedésmódot, túlélési reakciót, vagy védekező magatartásmódot, amelyek egy idő után automatikussá válnak. Lehet ez a panaszkodás, a vezető és/vagy a kolléga szidása, egy felfokozott érzelmi állapot, a keserűség, a bűntudat, a lázadás, stb., amelyek egy idő után már annyira megszokottá válnak, hogy hiába szeretne – például – a vezető jobb körülményeket, vagy rendezni a vitás kérdéseket, hogy ne legyen tovább csatatér a munkahely, mi mégsem tudunk már lehűlni, értelmesen gondolkodni.

Mi tehetünk? Az önismeret ingoványos talajára kell tévednünk, hogy feltárjuk a tudatalattink rejtelmeit, vagyis megértsük önmagunkat, a reakcióinkat és az érzéseinket.

Tánczos Lívia