Jó néhány éve egy óegyiptomi sírhely feltárásakor faedénybe rejtett gabonamagvak kerültek elő. Elültetésük után a több mint háromezer éves magok kicsíráztak! Vajon lehet-e annyira kiábrándító, vert helyzet, amelyben az ember – tekintet nélkül a benne rejlő képességekre – végképp kudarcra és csöndes reménytelenségre ítéltetett?

Nagyanyámnál nevelkedtem az Arkansas állambeli Stamps-ben. Meghatározó élményem abból az időből az, ahogyan akkor viselkedett, ha megrögzött sopánkodó lépte át boltja küszöbét. Valahányszor ilyen panaszos természetű vevő közelgett, nagyanyám sokatmondó hangsúllyal beszólított:

-Gyere csak, kicsikém, gyere gyorsan!

Természetesen habozás nélkül engedelmeskedtem.

Két magocska lapult egymás mellett a termékeny tavaszi talajban.

Az első így szólt: Ki akarok hajtani! A földbe mélyesztem gyökereimet, és felszínre török sarjaimmal… Kibontom zsenge rügyeimet, hogy lobogóként hirdessék a kikelet érkezését… Érezni akarom a nap melegét, hadd hulljon szirmaimra az áldott hajnali harmat!

Ezzel kicsírázott.

Az alábbi történetet épp akkoriban olvastuk először, amikor elindítottuk „Egymillió dolláros fórum” elnevezésű kurzusunkat, azzal a szándékkal, hogy a résztvevők megtanulják évi jövedelmüket az említett szintre feltornászni. Pályánk során hamar felismertük: az emberek hajlamosak abba a csapdába esni, hogy inkább egyre nagyobb erőbedobással dolgoznak, mintsem egy kicsit okosabban.

Elgondolkodtató tanmese:

Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”

„Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” –válaszolta a tanár.

1957-ben egy tízéves kaliforniai fiú célt tűzött maga elé. Abban az időben Jim Brownt tartották minden idők legnagyobb profi hátvédjének az amerikai futballban, és ez a nyakigláb, vékonydongájú srác az ő autogramjára áhítozott. Célja eléréséhez le kellett győznie néhány akadályt. A gettóban nőtt fel, ahol sohasem lakhatott jól.

A gyermek nézte a nagyapját amint levelet ír. Egy adott pillanatban megkérdezte tőle: - Olyan mesét írsz, ami velünk megtörtént? Vagy talán egy rólam szóló történetet írsz? Nagyapja, félbe hagyta az írást, és mosolyogva ezt mondta unokájának: - Igaz, rólad írok. Azonban a szavaknál fontosabb a ceruza, amivel írok. Szeretném, ha ilyen lennél te is, amikor megnősz.