Nem tanítottak meg rá, hogyan vehetjük szemügyre az életünkben folyó eseményeket, és mondhatjuk magunkban: No nézd csak, mit idéztem elő az életemben! Hát nem érdekes? Helyette arra tanítottak minket, hogy ítélkezzünk, szemrehányásokat tegyünk, vádaskodjunk, az áldozat szerepét játsszuk, és bosszúra szomjazzunk. És persze arra sem tanítottak meg bennünket, hogy elhiggyük, az életünket a saját tudatos elménken kívül más erők is irányítják, pedig valójában ez a helyzet.

Szakadatlanul emlékeztetnünk kell magunkat, hogy amit mi megteremtettünk, az igenis a spirituális eszmény, hogy olyan körülményeket idéztünk elő az életünkben, amelyek segítenek nekünk fejlődni és tanulni, hogy az elsajátítandó leckék benne rejlenek az adott élethelyzetben, és hogy a tapasztalat kizárólag úgy segíthet hozzá minket a fejlődéshez, ha keresztülmegyünk rajta.
E téren a választásunk nem is annyira abban áll, hogy átéljük-e a megtapasztalást, hanem hogy milyen sokáig fogunk miatta az ÁLDOZATTUDATBAN leledzeni.

A bölcs emberek megbocsátanak, de nem felednek. Inkább azon igyekeznek, hogy kellőképpen értékelni tudják a helyzetben rejlő ajándékot, s hogy emlékezzenek a tanulságra, amelyet leszűrtek belőle.

 Amint azon veszed észre magad, hogy ítélkezel valaki felett, tudnod kell, hogy kivetítesz. A harag a kivetítés állandó kísérőjéül szolgál, mivel az ego ezt az érzelmet használja fel abbéli igyekezetében, hogy igazolja a bűntudat kivetítését. Valahányszor haragszol, úgyszintén tisztában kell lenned vele, hogy a saját bűntudatodat vetíted ki.
Amit olyan taszítónak találsz a másik emberben, az egyszerűen a saját lényed azon részének tükröződése, amelyet elutasítottál és megtagadtál önmagadban (az árnyékodban), s inkább a másikra vetítettél ki. Ha nem ez lenne a helyzet, nem volnál zaklatott.
Amit másokban támadunk és elítélünk, valójában azonos azzal, amit önmagunkban kárhoztatunk.

Nem mi döntjük el, hogy milyen kártyákat kapunk az életben, de mi döntjük el, hogy hogyan játsszuk ki őket. Eldönthetjük, hogy hálásak vagy keserűek leszünk.

Semmi nem gyógyítja úgy a lelket, nyit új kapukat és segíti a fejlődést, mint a megbocsátás. El kell fogadnunk és szeretnünk kell magunkat úgy, ahogy vagyunk. Semmi nem változik, ha beszélsz, magyarázol és igyekszel érvényt szerezni az igazadnak. Ha nem bocsátasz meg, valójában nem a másikat bántod meg, hanem saját magadat. Ezért ha szabad akarsz lenni, bocsáss meg és engedj el. Mondj "köszönöm"-öt - a szívedben - annak a személynek, aki megbántott, mert azért jelent meg az életedben, hogy új lehetőséget adjon az elengedésre.

Ha azt látom, hogy valaki a sípályán hatalmasat esik, akkor nem arra gondolok, hogy a síelés ostoba sport, hanem arra, hogy az illető nem tanult meg jól síelni. Ha azt látom, hogy sok házasság felbomlik, hogy nem élnek szépen, szeretetben együtt, akkor nem a házasság intézményét kell elvetnem, hanem azt kell megállapítanom, hogy sajnos sokan naivan, vakon, túl gyorsan rámentek a feketepályára, és emiatt összetörték magukat. Nem a pálya rossz, egyszerűen nem tudtak bánni a felmerülő nehézségekkel.

"Sosem tudhatjuk, Isten mit tartogat számunkra. Ez az oka annak, hogy sosem szabad elhinned: az a sorsod, amitől a leginkább rettegsz, vagy sosem fogsz feljutnia hegyre, ha most éppen szakadékban vagy. Hinned kell magadban, hinned kell abban, hogy az életednek célja van; hinned kell abban, hogy Istennek tervei vannak veled. Félre kell tenned a félelmeid és bizonytalanságod, bíznod kell abban, hogy megtalálod az utat. Talán fogalmad sincs arról, hogy mi vár rád, de jobban teszed, ha cselekszel, és nem hagyod, hogy az élet csak sodorjon magával."